2007. augusztus 3., péntek

Út Franciaországba

Az ideút elég könnyen ment, mi futottuk a legjobb időt. Csak sajnos az átlag nyugat-európai autós sokkot kap a lakókocsi látványától és behúzódik a belső sávba, függetlenűl attól, hogy milyen messze van még. Egyszer egy busz olyan közelről vágott be elénk, hogy alig bírtuk nyomni a féket, meg a dudát. Mit ne mondjak, rendesen leizzadt a blokkolásgátló, hát még mi... Másik érdekesség, hogy egyszer átvitt az út egy hídon, ahol éreztük, hogy kicsit erősebben fúj a szél. Apu mondta, hogy nézzek ki, milyen magasan vagyunk. Kinéztem, mondom, ez legalább 100 m magas, híd végén sasszememmel viszanéztem, és látom, hogy "höhe 182m". Másik számora jópofa közjáték Németországból, hogy Fater a dunahídon kijelentette, hogy akkor most visszamegyünk a budai oldalra. A Franciaországba való átérést egyértelműen jelezte a német precizitás megszűnése. Francia autópályán azt se lehetett eldönteni, hogy melyik kiágazás kijárat, és melyik parkoló. A fizetőautópályán meg max 100 km-t ha tudtunk haladni, aztán utunkat állta egy baleset. Akkor onnan pánikszerűen ki, ezután bolyongtunk kicsit a francia vidéken. Konkrétan a parkoló azt jelentette ott, hogy az útépítésből megmaradt betont kiloccsantják az út mellé, és tesznek rá egy kukát. Mindezt a puszta közepén. Hálistennek a GPS kimentett minket, mint mindig. Onnan már egész jól jöttünk. Kitisztult az út, és egész szép településeken jöttünk keresztül. Onnan már az lett a top prioritás, hogy szállást találjunk, ami azért nem volt egyszerű, mert mindig utólag voltak kitáblázva. Amikor az egyikre mégis sikerült rákanyarodni időben, kacskaringóztunk 300 métert úttalan utakon, majd a Váratlan uatzásból már jól ismert környezet fogadott. Ahogy bekanyarodtunk, megugrálta a kocsit egy foxi, majd ahogy beljebb értünk, láttuk, hogy nincs is ott semmi, csak egy pajta, pár fehér tehén (mert itt fakók a tehenek, apám szerint ennyire savas az eső), meg pár megszeppent német túrista. Akkor egy gyors egymásranézéssel megbeszéltük, hogy minket igazából nem is érdekel ennyire a francia folklór. Aztán bekeveredtünk egy normálisabb településre, ahol az első helyen, ahova bementünk ugyan nem volt már hely, de átküldtek 200 méterrel arrébra, egy sokkal jobba, ahol egyedüli vendégek voltunk. Szép kert, fűtött medence, meg minden ami kell. Amúgy szerintem a házigazdák biztosan nem született franciák voltak. Ahhoz túlságosan is jófejek voltak. Én éjjel még belekezdtem egy Jaun-Paul Sartre könyvbe. Iszonyat büszke voltam magamra, hogy értem, de 5 oldal után leraktam, mert már nagyon fáradt voltam. Reggel felderítettük a falucskát. Volt benne egy kastély. Jópofa volt. Majd útnak eredtünk. Én elnéztem véletlen egy táblát, és az egyik hidat, amit szegény apám már otthon kinézett magának, mint látványosságot (világ legnagyobb kovácsoltvas hídja) jól elkerültük, mondván, hogy az 30 km kiesés, majd egyszercsak bejött jobbról. Ekkor én egy kobramarás gyorsaságú csuklómozdulattal ráirányoztam a fényképezőt, és sikerült lekapnom. Biztonság kedvéért rávillantottam még egyszer amiből egy elmosódott sziklafal lett. De a Millau-i hídnál le tudtuk fényképezni egymást szerencsére. Eszméletlen, hogy mekkora. Minden értelmében hatalmas. Majd mikor megérkeztünk a szállásra, kicsit meglepődve tapasztaltuk, hogy velünk bővült 10 fősre a fehér kisebbség. De majd csak megszokjuk. Hogy jellemezzem a helyzetet: megérkezünk, apám kinyitja az ablakot, majd ideszól: "Bence! Érdekel az Algéria - Korzika meccs? Mert most játszák a téren." De túloldalról meg golfpálya van. Úgyhogy nem tudom felmérni, hogy a szociális háló melyik részére estünk. Bár apám szerint itt több a munkanélküli segély, mint amit mi keresünk. Hát majd meglátjuk.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Salut mon ami!vagy valami hasonló...Jó hogy ez eszedbe jutott,és nem feledkeztél meg rólunk!Írjál gyakran,és nehogy elsétálj Siófokig!
Ciao

Unknown írta...

Még csak 7-e van sajnos. Más szemszögből: már 7-e van és semmi további tudósítás?